A kalotaszegi fafaragás az erdélyi magyar népművészet egyik leggazdagabb ága, amely kiemelkedik formagazdagságával és díszítőkedvével. Jellemzői a kapufaragás, az utcaajtók művészi díszítése, valamint a bútorfaragás. A motívumkincs ősi hagyományokra épül, amelyet a mesterek egyéni ötletekkel tesznek változatossá. Motívumvilágára növényi ornamentika, geometrikus formák, tulipán, rózsa, szív motívumok jellemzőek. Két válfaja ismert: a ma már kevésbé jellemző mélyfaragás, amelyet a fafelület domborműszerű, mélyített megmunkálása jellemzi, amelyet később felváltott a hímzésnek is nevezett sekélyfaragás.
A kalotaszegi fafaragást Gyarmathy Zsigmond karolta fel, akinek fő szerepe volt az ország első gyermekjáték-készítő tanműhelyének megalapításában, amely 1879 tavaszán kezdte meg működését Bánffyhunyadon. A faragó szakiskola időtartama 3 év volt, az oktatással párhuzamosan termelő munka is folyt. Az 1879-es székesfehérvári ipari kiállításon a bánffyhunyadiak ezüstérmet nyertek, termékeiket Budapesten, Bécsben és Csehországban is árusították. 1886-ban megszűnt ugyan a tanműhely, de a végzett faragók tovább adták tudásukat. Egyre többen sajátították el az esztergályozást, az asztalosmesterséget és a faragást. Mindez kiemelte a lakosságot a földműves társadalom köréből. Elmondhatjuk, hogy a 19. század végén és a 20. század elején a kalotaszegi fafaragás a virágkorát élte, az ezt működtető két központ Körösfő és Magyarbikal volt.
A 90-és évek elején Kalotaszentkirályon is elkezdődött a régi mesterség felelevenítése. Kudor Ferenc elismert bánffyhunyadi fafaragó adta át évtizedes tudását az érdeklődőknek. Ez az új nemzedéke a fafaragóknak készítette aztán el a felújított templom kapuit és csillárait 1994-ben: Lovász Miklós, Lovász András, Vincze Kecskés István és Vincze Jancsi Miklós.
Kós Károly azt írta a kalotaszegi mintakincsről: „Mindez az ázsiai géniusz alkotása már. Mintha az ősi puszták bőr-, és nemezsátrait állították volna elő fából. És pálmát, rózsát, szegfűt, tulipánt, csillagot és napot, oroszlánt és tigrist hímeznek a fára és kopjafát szúrnak a halott fejéhez és kendős zászlót. Mintha csak az anyag változott volna meg, és változtatta volna meg a megmunkálás módját és a motívumokat.”
Fejfafaragás: A fejfák máig jellegzetes részei a kalotaszegi református temetőknek. Falunk református temetőjében is találni néhányat. A régi fejfák egyszerű, díszítés nélküli, vagy csak csekély díszítéssel készült fatönkök voltak. Később már faragással is díszítették, csillag-, tulipán-, rózsamotívumokat faragva egymás fölé (csillagfüzéres fejfa): ezek a kalotaszegi fafaragás legszebb, legsajátosabb eredményei közé tartoznak.
Ma már a fejfák helyett többnyire sírköveket állítanak, ezért temetőinkben kevés fejfa található.
Kapufaragás: a kalotaszegi magyarságot jellemző díszítő kedv és képesség valósággal tobzódik a kiskapukon. A kiskapu (utcaajtó) embermagassághoz szabott. Két hatalmas gerendából a két ajtófélfa dúsan faragott vagy festett díszítéssel. Ezeken nyugszik a szemöldökfa, amelyre zsindellyel vagy cseréppel födött tetőfedelet raknak. A kapufélfákat tulipán, rózsa, vagy a napot, holdat, csillagokat ábrázoló motívumok díszítik. A hatágú csillagformaként jelentkező rózsa motívumok hihetetlenül gazdag változatossággal rajzolták nemcsak az utcaajtókra, hanem a sulykokra, a kapatisztítókra, a kisszékekre és az orsónehezítő karikákra is. A rózsamotívumok közé idővel mind több és több más növényi elem is került, mind naturális, mind stilizált formában: tulipánok, szegfűk, különféle levelek (szőlő, csertölgy, bükk, rózsa), bimbók, gyümölcsök (szőlő indával, körte, cseresznye, makk). A tulipán a népi ornamentikában a magyarság jelképe, ugyanakkor a szerelemé is.
Az utcaajtó mellett, a kaputető alatt többnyire van egy kispad, amelyre nyári estéken vagy ünnepnapokon ki szokott ülni a család, hétköznapokon pedig a lányok, asszonyok varróhelye.
Háztetők díszítése: Régen a házak fából készültek, majd kőből, manapság pedig téglából épülnek. Tetőfedésre kezdetben szalmát, majd zsindelyt (tetőfedésre pikkelyszerű elrendezésben használt hosszúkás falemez) használtak. Zsindelyt ma kevésbé használnak, főleg a templomok tetőzetének felújítására, de van egyfajta reneszánsza ennek a tetőfedési módnak. A zsindelyes háztetőket sajátosan díszítették, ezt nevezik cirádás oromzatnak. A homlokzati deszkaborításba szív-, félhold-, tulipán-, rózsamotívumokat, a tulajdonos nevét, bibliai vagy zsoltáridézeteket faragtak.
Bútorfestés: A felszegi bútorok jellemzője az egyszerűség, a visszafogottság és a harmónia. A széleskörben ismert színes, virágos alszegi bútorokkal ellentétben a felszegi egyszerű, flóderezős technikával készült, így teremtve meg az összhangot a tisztaszobában a színesebb berendezési tárgyakkal.
Varrottasok: a hímzett felület alapanyaga szerint lehet: vászonhímzés, szűcshímzés és szűrhímzés. Régen mindhármat gyakorolták vidékünkön, mára falunkban a vászonhímzés őrződött meg.
A vászonhímzés alapanyaga a vászon, ami régen kenderből, lenből készült. E növényeket termesztették, melyekből hosszas munkafolyamat eredményeként (áztatás, törés, tilolás, fésülés, fonás, szövés, mosás) állították elő házilag a vásznat. Ma már nagyon kevesen foglalkoznak vászonkészítéssel, a fonókat a 70, 80-as években felváltották a varróházak.
A kalotaszegi hímzés eredete több száz évre vezethető vissza. A kalotaszegi asszony sohasem hímez, hanem varr és munkájának eredménye a varrottas. A felszegi varrottasok fontos sajátossága, hogy a felhasznált fonal egyszínű (piros, fehér, kék és fekete). Az itteni hímzés varrástechnikája szerint három fő csoportba sorolható: keresztszemes, vagdalásos, írásos.
Legrégebbi hímzésmód a vagdalásos (szálvonásos). Ez úgy készül, hogy a szövet anyagából az egyik irányban álló szálakat kivágják, a merőleges irányban lévő szálakat pedig úgy varrják össze, hogy az anyag négyzethálós rácsos szerkezetű lesz, ez adja majd a minta alapját, hátterét. A vagdalásos mintái: rózsás, tulipános, csillagos, ágas, napraforgós, gombás, pávás, kakasos, rigós.
A keresztszemes öltés alapöltése a keresztszem, mintái a: csengős, libaláb, kanyirgó, rózsás stb.
Az írásos a legjellegzetesebb kalotaszegi varrottas forma. Az elnevezés onnan ered, hogy az íróasszonyok előrajzolták, azaz írták a hímezni való mintát a vászonra. Jellegzetes öltésmódjai a hurok- és a láncöltés. Az írásosok Kalotaszeg tájegységére jellemző lendületes vonalvezetésű hímzéstechnikával készülnek. Írásos hímzéssel először a konfirmálásra készült női vállfűs ingeket díszítették, majd a második világháborút követően ezzel a módszerrel díszítettek párnákat lepedőket, terítőket, kendőket is. A 6–9 mm szélességű zsinórokból álló kalotaszegi nagyírásos színeiben, motívumaiban hasonlóságot mutat a mezőségi, a torockói és az udvarhelyi hímzésekkel, mégis különbözik tőlük, szakértők szerint Ázsiában találhatóak hasonló technikával készült hímzések.
Az írásos varrottas legjellemzőbb alapanyaga a kendervászon vagy pamutos, kreppszerű és tartós fodorvászon. Az előrajzolás régen tejben feloldott korommal, majd kékítővel, később tintával történt a festőanyagot egy hegyes tárggyal vagy szárnyas tollával vitték fel a textilre. Az utóbbi évtizedekben az íróasszonyok golyóstollal írták meg a mintákat. Az ismétlődő motívumokhoz papír- vagy műanyag sablont készítenek, hogy azok egyformák legyenek. A motívumok között találunk növénymotívumokat, mint például a rózsa, tulipán, páfrány, makk, életfa, gyöngyvirág, tárgymotívumokat, például kosár, cserép, csillag, címer, kocka, valamint állatmotívumokat, például madár, kígyó, pillangó.
A kalotaszegi varrottasok már a 19. században nagy népszerűségnek örvendtek, az 1873-as világkiállításon is szerepeltek, a millenniumi kiállításon pedig egy egész, varrottasokkal díszített szobabelső volt látható. A kalotaszegi háziipart Gyarmathy Zsigáné népszerűsítette a 19. század végén.
